Magazin > Green Room > Halálos bizalom
Fotó: Jørgen Ree Wiig/AP
HALÁLOS BIZALOM
Mészáros Nóra írása
2019 áprilisában egy halász, Joar Hesten, kis hajóflottájával éppen Ingøy szigete közelében járt, Norvégia sarkvidéki részén, hogy új, ígéretesnek tűnő hálókivetési pontokat kutasson fel, amikor egy fehér árny siklott el mellette a vízben. Rögtön tudta, hogy amit lát, nem lehet más, csak egy beluga. Nem is tévedett. Ahogyan az állat közelebb úszott hozzá, észrevette, hogy a cet belegabalyodott valamibe, és a hajónak dörgölőzve próbál megszabadulni terhétől. Hamar kiderült, hogy amit Joar kötélnek vagy hálónak vélt, az valójában egy hám volt, valószínűleg kamera-hám. „Sehogy sem tetszett a dolog” – meséli Hesten. „Attól féltem, hogy az állat szörnyű kínok között pusztul majd el.”
Miután értesítette a helyi hatóságokat, a Tromsø-i Egyetem egyik tengerbiológusa, Audun Rikardsen is a helyszínre sietett, és megállapította, hogy a beluga hátára erősített hám nem származhat egyik norvég cetkövető programtól sem. A szerkezetet végül sikeresen eltávolították az egyébként teljesen békés állatról, és nagy meglepetésükre angol feliratot találtak rajta: „Equipment St. Petersburg” (fordításban: Szent Pétervári felszerelés). Hesten boldogan nyugtázta, hogy az immár szabad beluga rögtön észak-nyugat felé vette az irányt. „Mondtam is neki: most már meg se állj Svalbardig.” Nem így történt, és kevesebb mint egy héten belül az állatot újra Hammerfestnél látták…
Joar Hesten és a beluga (Delphinapterus leucas) │ Fotó: Jørgen Ree Wiig/AP
„James Beluga ügynök”
A helyiek a delfint Hvaldimirnak kersztelték el az orosz Vladimir keresztnév (Vladimir Putin orosz államelnök után) és a norvég hval (bálna) szó játékos összeolvasztásával. A rejtélyes hám és az azon talált felirat kapcsán hamarosan számos elmélet látott napvilágot. Az állat barátságos viselkedése és a tény, hogy láthatóan nem újdonság számára az emberek társasága, már az őt megtaláló halászoknak gyanús volt. Szinte azonnal felmerült bennük a gondolat, hogy a beluga az orosz katonaságtól „szökhetett meg”.
A Szovjetúnióban az 1980-as évektől kezdve katonai kiképzőprogram keretében delfineket, köztük belugákat is betanítottak, akiknek éles víz alatti látása, fürge mozgása és kiváló memóriája tökéletesen alkalmassá tette őket vízalatti objektumok, köztük fegyverek felkutatására. Bár a programot az 1990-es években hivatalosan befejezték, 2017-ben napvilágot látott a hír, hogy az orosz tengerészet katonai célokra újra belugákat, fókákat és palackorrú delfineket vetett be a sarkvidéki vizekben. Szintén tény, hogy a murmanszki orosz tengerészeti állomás és a norvégiai Hammerfest távolsága nem számottevő. A katonai teóriát több orosz forrás is megerősítette, illetve nem tagadta annak lehetőségét. A média hamar kapott a spekuláción, és hamarosan Hvaldimir „az orosz kém bálnaként” került be a köztudatba.
Másik eshetőségként az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy az állat egy a norvég-orosz határ közelében fekvő létesítményből kóborolhatott el (Arctic Circle Padi Dive Centre and Lodge), ahol fogyatékkal élő gyermekek terápiás állataként dolgoztathatták egykor. Az intézmény azonban ma már nem tart terápiás belugákat. Akármi is az igazság, a történet vesztese egész biztosan Hvaldimir.
Hvaldimir │ Fotó: Fred Buyle
A Stockholm-szindróma
1973 augusztusában, Stockholmban egy bankrabló hat napig fogva tartott négy alkalmazottat, három nőt és egy férfit, akik idővel elkezdtek szimpatizálni az őket túszul ejtő Jan-Erik Olssonnal, aki elmondásuk szerint kedves volt és jól bánt velük. Mi több, a foglyok a kiszabadításukon dolgozó rendőröket inkább látták ellenségüknek, mint magát a fogva tartót. Azóta nevezik az áldozatoknak az őket terrorizálók iránti vonzalmát Stockholm-szindrómának.
A Stockholm-tünetegyüttes olyankor léphet fel, amikor a sok bántalmazás mellett a szenvedő alany figyelmet, néha felületes kedvességet tapasztal a rabtartója részéről, valójában azonban teljesen kiszolgáltatott neki, az élet-halál ura felette. A lélektani magyarázat szerint a Stockholm-szindróma a védekezés egyik formája. Az áldozat jól tudja, hogy sorsa fogva tartójának a kezében van, ezért megpróbálja elérni, hogy az illető elégedett legyen vele, mert így talán több esélye lehet a túlélésre. Ha a terror sokáig tart, az áldozat annyira átveheti támadójának a nézőpontját, hogy már nehezére esik elszakadnia tőle.
A belugák a természetben változó egyedszámú rajokban élő, szociális és rendkívül intelligens, kíváncsi állatok. A narválokhoz hasonlóan nincsen hátúszójuk, és nyakcsigolyájuk mozgékony, azaz fejüket képesek elfordítani. Ez a hideg sarki vizekben, a jégtáblák között igencsak hasznukra válik. A többi delfinféléhez hasonlóan visszhangok (echó-lokáció) segítségével vadásznak, étrendjüket leginkább halak, rákok és polipok teszik ki. A belugák, egyedülálló módon, ajkaik segítségével többféle arckifejezést is tudnak ölteni, csipogáshoz hasonlító énekük miatt pedig tengeri kanáriknak is nevezik őket. Nem véletlenül a delfináriumok kedvelt „alkalmazottai”, ami a valóságban sajnos az állatok brutális kizsákmányolását jelenti. Hasonló sorsban osztoznak a katonaság állományában dolgozó társaik, nem beszélve a rájuk leselkedő egyéb „szakmai ártalmakról”.
Amikor egy delfint kiragadnak környezetéből és emberi fogságba kerül, a pszichés traumán túl, idővel elveszíti az önálló létfenntartásra és vadászatra való képességét. Ha valamilyen kivételes módon azon szerencsések közé tartozik is később, akik visszatérhetnek a vadonba – lásd például a Free Willy (Szabadítsátok ki Willyt!) című film főszereplőjének, a Keiko nevű orkának a történetét –, a tapasztalatok szerint sokszor képtelenek visszaintegrálódni a cettársadalomba, és életük végéig keresik az ember társaságát. Ez viszont azért veszélyes és gyakran halálos kimenetelű, mert az emberek közelsége révén sokkal inkább kitettek a fertőzéseknek, nem táplálkoznak rendesen, immunrendszerük legyengül, továbbá nagyon gyakran lesznek hajócsavarok, hálók és más emberi tevékenység áldozatai.
Több tengerbiológus kutató is tanulmányozta Hvaldimirt és viselkedését. „Mellbevágott, hogy milyen barátságos – és magányos.” – meséli egyikük, Audun Rikardsen. „Miközben együtt úsztam vele, egyszer csak lehúzta az egyik békatalpamat, ami aztán elsüllyed a mélybe. A víz alatt felkiáltottam, és akkor utána úszott. Néhány perc múlva visszatért az úszóval az orrán egyensúlyozva, és odaadta nekem. A korábbi trénerei, bárkik is voltak, jól bánhattak vele.” Egy beluga kiképzése időigényes és költséges dolog, ám az állatért senki sem jelentkezett. Azóta sem.
Hvaldimir nem sokkal norvégiai felbukkanása után nagyon rossz fizikai állapotba került, lefogyott és emberi táplálásra szorult. Etetései gyorsan turista látványossággá váltak Hammerfestben, ahol rövid idő alatt akkora népszerűségre tett szert, hogy a hatóságoknak szabályokat kellett bevezetni az állattal való kapcsolatteremtés korlátozására. Idén júliusban Hvaldimir megsérült, hátán a mai napig hatalmas vágás éktelenkedik, amit valószínűleg egy hajócsavar okozott. Helyi állatorvosok remélik, hogy a sérülés nem fog elfertőződni, és figyelmeztetnek, hogy az állatnak, bár továbbra is mozgékony és játékos, valószínűleg fájdalmai lehetnek, és nyugalomra lenne szüksége.
Miközben a turisták továbbra is özönlenek, hogy láthassák és megsimogathassák, környezetvédők és tudósok egy kis csoportja alapítványi kereteken belül jelenleg is azon fáradozik, hogy Hvaldimirt máshová költöztessék, egy északabbra fekvő óceáni területre, ahol esélye nyílna vadon élő belugákkal való kapcsolatteremtésre. Így a túlélési esélyei, amik sajnos most igen csekélyek, valamelyest javulhatnának.
Címlapfotó: Roy Jensen
Forrás: Oceanographic Magazine, IMMP – International Marine Mammal Project, Wikipedia, Mindset, Mannhardt András, The Day, National Geographic
