RÉSZLET FREI TAMÁS BÁBEL CÍMŰ REGÉNYÉBŐL

​

„A lótuszolaj édeskés, fűszeres illata elárasztotta a Metropolitan egyiptomi különtermét. A keleti szerájok hangulatát idéző parfümfelhőben az elegáns, estélyiruhás közönség egyre türelmetlenebbül várakozott. Málnapuncsot tartottak a kezükben, mert a ma esti alkalomhoz és a helyszínhez ez illett leginkább. Idén ugyanis egy ehhez hasonló likőrkoktél volt a kairói zártkörű klubok slágere. A kristálypohárral mindenki óvatosan lavírozott a tömegben, nehogy kilöttyenjen a pirosszínű ital. Közben azt kérdezgették egymástól, hogy vajon mikor tűnik fel az est sztár-vendége, mert manapság már a régészek is sztárok. Mikor látják végre a firenzei kincsvadászt, Marco Borettit. A terem közepén, egy vizesárokkal körbevett szigeten, tízméter magas fáraó-kápolna állt. Ez volt a híres Dendur-templom, egyenesen a Núbiai-sivatagból. A régészeti csodát kétezer évvel ezelőtt homokkőből építették, pár évvel Kleopátra királynő halála után.  Két évezredet töltött a fáraók földjén, hogy végül 1967-ben darabonként hozzák ide, NewYorkba. A kápolnaépület ugyanis az Asszuáni-gát építésekor víz alá került volna, de az egyiptomiak nem akarták elbontani és elszállítani. Vigyék inkább az amerikaiak, ha van kedvük ezzel pepecselni – mondta Nasszer egyiptomi elnök, és a Metropolitannak ajándékozta.

​

A ma is szinte sértetlen állapotú Dendur-templom nemcsak a Metropolitan, hanem az egész észak-amerikai kontinens legértékesebb régészeti emléke. Amerika földjén ez számít a legrégebbi épségben álló épületnek, még ha Egyiptomból származik is. A kápolnabejárat homokkövei előtt, az óriási hieroglifák és az embertestű, de madárfejű figurák tövében, skarlátvörös bársonyruhában mosolyogtak a csinos hostessek. A fanyar illatú lótuszolajat egyiptomi amfora-kancsókból ők permetezték a levegőbe.

Mindegyik hostess szőke volt, mert a keleti-parti amerikai elitnek szinte tüntetőleg az a hajszín tetszett. A műkincsekre milliókat költő, de alapvetően mégis unatkozó, mert sohasem dolgozó feleségek ezért többnyire maguk is szőkék voltak. A környező utcákból, az ötödik sugárút, a Madison és a Park Avenue néhányszáz méterre fekvő elegáns palotaépületeiből jöttek át ide – lesötétített limuzinokkal. Hiába laktak közel, mégis autóba ültek, mert az utcán ők már szinte sosem sétáltak. Nem mentek a plebsz közé.

A műveltségüket és a kifinomultságukat demonstrálva, ha társaságban a kérdés egyáltalán szóbakerült, ők mindig a görög eredetű kifejezést használták, és plebsznek hívták a New York-i utcákon hömpölygő tömeget. Minél gazdagabbak lettek, és így minél magasabbá vált az elefántcsonttorony, ahová visszahúzódtak, annál jobban utálták az egyre kövérebb és egyre ápolatlanabb amerikai emberkeveréket.

Ezt a New York-i masszát! Az ezerféle nyelven óbégató, hadonászó és lökdösődő, agresszív és eltömegesedett világot.

Ezt az átkozott Bábelt! Az Amerikába emigrálók az elmúlt másfél évtizedben egyre többen lettek, és újabban nem akartak beolvadni. A világ szinte minden tájáról összesereglett emberkáosz New Yorkban ma már több mint kétszázféle nyelvet beszélt. A plebsz ezúttal is hangoskodva hömpölygött az utcán, a múzeum védett üvegfalán túl.

A gazdagok fekete limuzinjai évről évre egyre lassabban tudtak csak átvergődni rajtuk, miközben az utcák egyre koszosabbak lettek. Polgármesterválasztást New Yorkban már régóta csak a tömegközlekedés javításának ígéretével lehetett nyerni, nem pedig a köztisztaságra szánt költségvetés emelésével. A szél néha már a Park Avenuen, a világ egyik legdrágább utcájában is eldobott kávéspoharakat és összetaposott kólásdobozokat görgetett maga előtt...”