Sydneyben ültem épp egy kávézóban, amikor elém tették csiszolt fatányérkán azt a piccolot, ami után már tényleg – csúnya szó következik – „kávészakmai szempontból” mélyen gondolkodóba estem, hogy ezt miképp is csinálják? De tényleg! 

​

Hogyan van az, hogy bárhová is megyünk, mindenhol finom kávét iszunk? Sok beszélgetés következett baristákkal, kávéháztulajdonosokkal, amíg végre megszületett a fejemben a válasz. Ha Ausztráliát, az ottani kávézás színvonalat nézzük, akkor az olasz mikro-pörkölő kultúra találkozik a kaliforniai újhullámos kreativitással, megspékelve az „anyaország” fővárosának, Londonnak a mai ötödikhullámos, ételorientált, butikos kifinomultságával. 

​

Mire is gondolok? Kezdjük sorjában és haladjunk Olaszországtól Kalifornia felé, aztán majd ennek a beszámolónak a végén kikötünk Londonban. 

​

Régen voltam Ausztráliában, legalább tíz éve, tehát először az lepett meg, hogy egyetlen évtized alatt, szinte varázsütésre, mennyi kis pörkölőüzem ütötte fel a fejét.

 

A logisztikát tekintve „olaszos módon”, frissen szállítva, húsz-harminc kilométeres körzetben remek kávéval ellátva a latte artra, és a vendégek butikérzetű, kifinomult kiszolgálására specializálódott kávéházakat. Ebben az értelemben tekinthető olaszosnak az ausztrál kávévilág.

 

Ott is, mármint Olaszországban, élesen elkülönülnek a pörkölőüzemek a kávézóktól. Nem az az irány, mint Los Angelestől Budapestig, hogy az újhullámos pörkölőknek előbb-utóbb saját kávézójuk is lesz. Sőt, kávézóik!

​

Nem, Ausztrália maradt az olaszos mikro-pörkölő vonalon. Itáliában ugyanis az a rendszer alakult ki, hogy a jobb kávézókban helyi, lokális kisüzemek friss és remek pörkölését lehet inni. Nem akarok ezzel rosszat mondani, de az olasz kávé mítoszát meglovagoló óriás kávécégek, a Lavazza például és a Segafredo, valójában Olaszországon kívül legendás. Senki sem próféta a saját hazájában. Mi magyarok ezt pontosan tudjuk!