Magazin > Frei Tamás írása > Francia kávé Korzikán
FRANCIA KÁVÉ KORZIKÁN
OLASZ LEVEGŐBEN
68. LAP • Frei Tamás
AZOKNAK VOLT IGAZUK, AKIK SZERINT ROSSZ! TÉNYLEG! HIÁBA OLASZORSZÁG KÖZELSÉGE, KORZIKÁN MÉGIS POCSÉK A KÁVÉ. A TOSZKÁN TENGERPART 90 KILOMÉTERRE HÚZÓDIK, AZ OLASZ NYARALÓ-SZIGET, SZARDÍNIA PEDIG CSAK 11-RE, A FRANCIAORSZÁGHOZ TARTOZÓ KORZIKÁN ENNEK ELLENÉRE UGYANOLYAN FRANCIÁSAN ROSSZ A KÁVÉ, MINT A „SZÁRAZFÖLDI" FRANCIAORSZÁGBAN. MINDEN MÁS VISZONT, AMI KÖRBEVESZI, FRANCIÁSAN TÖKÉLETES!
Egy KORZIKAI „KÁVÉKIRÁNDULÁS” már az olasz kikötőben elkezdődik. Mert Livornóban, a móló bejáratánál a jegykezelő fiatalember szinte mindenkitől megkérdezi (reggel hatkor miért ne tenné?), hogy akarunk-e kávét inni? Mert, ha igen, akkor ő azt javasolja, hogy még mielőtt az autónkkal beállnánk a francia komphajó gyomrába, kávézzunk egyet az olasz kikötő ütött-kopott, műanyagszékes, igénytelen kávézóbódéjában, mert a hajón már „förtelmes” lesz a kávé. Ezt mondta, pontosan ezt a szót használta, hogy förtelmes. Teszteltem később, úgyhogy megerősíthetem, igaza volt.
Számomra örök rejtély, és valószínűleg még sokáig az is marad, hogy miért nem lehet Franciaországban finom kávét inni. Miért kell még Párizsban is eldugott kis utcák ici-pici szuterénhelységeiben keresni azokat a helyeket, ahol néhány kávémániás „újhullámos kávélovag” valahogy csak-csak kicsikarja a gépből a jó kávét. Talán két éve történt meg velem először, hogy a francia fővárosban végre sikerült a szokásos, közepes színvonalú löttynél finomabb kávét innom. Tényleg jól elkészített rövid tejeskávét.
NOISETTE, a franciák így hívják az olasz macchiatohoz hasonló, csak nagyon kis tejjel megtoldott espressót.
Párizsban néhány helyen már értik a CORTADO kifejezést is, de kizárólag csak az újhullámos kávézókban (a franciák erre egyébként a harmadik hullám kifejezést használják, ugyanúgy, mint az amerikaiak).
Cortadót ennek ellenére még Párizsban is csak és főleg a Marais negyed fiatalos, lendületes kávézóiban próbáljunk kérni.
„
Korzikán kávészempontból (de más tekintetben is) megállt az idő. Két hét után már egyértelműen azt gondoltam, hogy szándékosan. Hogy épp ez a cél. Ezt sugározni. A változatlanságot!
„
Múltba révedő pillanat volt. Olyan érzés, amilyen évtizedekkel ezelőtt lehetett a nyugodt utazók reggele, amikor az utazás még utazás volt, és nem csak kapkodó helyváltoztatás. A kávé lenyűgözött. De lehet, hogy csak így akartam érezni...
Amúgy noisette… Még az újhullámos kávézók nagyrészében is noisette.
De térjünk vissza Korzikára. Részben azért (is) mentem, hogy meglátogassak egy pörkölőüzemet, de az végül pont olyan zilált volt, mint maga a korzikai kávékultúra. IL ROUSSEBAN, A LE BON CAFÉ!
Ha megnézik a fotókat, az ütött-kopott, ősrégi pörkölőgépet, az alufóliába csomagolt csatlakozásokat, a piszkot és a zűrzavart, akkor szerintem megértik, hogy nekem miért jutott rögtön Márai egyik hatvan évvel ezelőtti mondata az eszembe. Nem sokkal korábban olvastam épp a naplóját, és friss volt még a franciákról, a francia vendéglátásról felfestett gondolata:
„Mindenütt rossz modor, szemét, szennylé... a kosz ragad a lépcsőn... A szállodában, a vendéglőkben áludvariassággal leplezett, de nem is nagyon leplezett, pimasz, harácsoló kapzsiság”
Valahogy tényleg így... ilyen volt Korzika.
A Le Bon Café híres arról, és ezért kell feléjük járni (nem pedig a finom kávé miatt), hogy olyan egykori francia gyarmatterületekről és ültetvényekről hoznak és pörkölnek zöldkávét, ahonnan szinte senki más. Nyolcvan éve ugyanott, ugyanúgy csinálnak mindent.
Korzikán kávészempontból (de más tekintetben is) megállt az idő. Két hét után már egyértelműen azt gondoltam, hogy szándékosan. Hogy épp ez a cél. Ezt sugározni. A változatlanságot!
A Le Bon Café-ból is ez áradt. Tényleg a gyarmati korszak levegője járt át mindent. Elefántcsontparti, kameruni és madagaszkári kávéspecialitások sorakoztak a poros polcokon. De láttam kongói, szenegáli, sőt, burundi kávét is. Olyan zűrös vidékek kávéit, melyekkel mások nem is mernek próbálkozni.
Két nappal később egy lyoni „nyugdíjas” villájában vendégeskedtünk, és ő magyarázta el, hogy miképpen kell Korzikának ezt az arcát „értelmezni”. Az 54 éves GERARD pont úgy ment le a térképről, mint maga a sziget, Korzika. Az egykori lyoni tévés ötven felé közeledve kezdett el azon gondolkodni, hogy ott kellene hagynia a „szárazföldet”. Vagyis Lyont, Franciaország kulináris fellegvárát, és elköltöznie messze, Napóleon földjére (a hadvezérből lett francia császár Ajaccioban született, nem is olyan messze a poros Le Bon Café városkájától).
A napi munka robotjába belefáradó franciák köreiben újabban egyre divatosabb az ilyen „életmódváltás”, vagyishogy lemennek a térképről. A francia újságok tele vannak a „nyugdíjba vonuló” ötvenesek, a Gerard félék történeteivel, akik szőlőtermesztésbe fognak Eritreában, olívafarmot vesznek Algériában, vagy éppen ütött-kopott hegyvidéki házikóból próbálnak szállodát varázsolni a világvégi Korzika egyik világvégi hegyi útjának sehová sem vezető kacskaringós szegletében. Mint Gerard.
Nos... az ex-tévés azt mesélte, hogy Korzikának épp az a sármja, ami Franciaországból az utóbbi évtizedekben elveszett. A NYUGALOM, A MEGÁLLT IDŐ, TISZTA TERMÉSZET, A STERIL TÁRSADALOM, a fehéremberek történelmi múltba merengő kulturált élete, egy kapkodásmenetes, egyáltalán nem zsúfolt, mostanra már letűnt világ, ahol, ha egy éles balkanyarral lefordul az autójával valaki a turistáknak épített gyorsforgalmi útról, akkor rögtön ötven évet megy visszafelé az időben. Már abban a tekintetben is, hogy nem jön szembe senki hosszú percekig. Nem kell tehát a legújabb pörkölőgép, nem kell az újhullámos őrület, nem kell még az espresso gép sem, hanem csak egy áztatott French press kávé, mint egykor a francia gyarmatokon.
Ezt mondta Gerard, és így is tett.
A végtelen táj épületmentes nyugalmába belehullámzó teraszán kitette a kovácsoltvaslábú régi asztalra a forró vízzel felöntött kameruni kávét (természetesen a le Bon Café-ban vette), áztassuk, mondta, ameddig gondoljuk, amilyen erősen a kávét szeretjük, aztán visszavonult. Nem akarta megzavarni a friss baguette, a korzikai fügelekvár és a frissen pörkölt kameruni kávé összhatását.
Múltba révedő pillanat volt. Olyan érzés, amilyen évtizedekkel ezelőtt lehetett a nyugodt utazók reggele, amikor az utazás még utazás volt, és nem csak kapkodó helyváltoztatás.
A kávé lenyűgözött. De lehet, hogy csak így akartam érezni...
Se előtte, se utána nem ittam még csak hasonlót sem Korzikán. A többi napon marad a varázslat nélküli híg középszer. A francia áludvariasság, meg az, amiről a korábban már idézett Márai Sándor egyszer azt írta: „amerikai árak, algériai minőség...”
De Gerard kávéját akkor sem lehet elfelejteni!
